A tizenkettő viszonylag kisméretű festményből álló sorozat lazán értelmezett szubjektív kör asszociációkból áll.

A lefolyó, a lavór, a tojás, a koponya, a lámpabúra, a wc csésze, a gyűrű, mind magában foglalják a körkörösséget. A kör lehet a teljesség, a végtelen szabadság, vagy a véget nem érő csapda, az örökös ismétlődés jele.

A padlólefolyó a maga négyszögletes fedelével megtörhetné a sort, de a fürdőszobai helyszín és a fedél alatt lévő cső összeköti az asszociáció menetét. A kéz pedig egyfajta teljességet szimbolizál (az óvó, a gondoskodó kéz, a gondviselés keze), a teljességgel pedig újra a kör asszociációjához tértünk vissza. A lefolyó és a csatorna negatív hangvételű gondolatokat kelt, akárcsak a vanitasi memento mori képviselőjeként a koponya, a nő és a nőiség, női lét, női nemi szerv, szexualitás ambivalens megtestesítője a felülnézeti virág. A wc csésze felülnézeti képe pedig a “tojás” vagy a “nő gyermekével” asszociációját kelti. A tojás a teremtés és a gyermekvállalás, a gyűrű a házasság és a felelősségvállalás, a lámpa és a kéz a remény jelképe egészen addig, amíg a lefolyóba nem esik a gyűrű, ki nem ég az izzó a lámpában, meg nem romlik vagy épp össze nem törik a tojás és ki nem derül a kézről, hogy nem valódi, hanem műanyag.

A cím, Átjárók transzcendes tartalomra utal. Átjárók, de hova? Egy jobb, vagy épp egy rosszabb helyre, lehetőségbe, netán életbe? A racionalitásba, a felnőtt, felelősségvállaló életbe, a döntéshozatalba, vagy egy menekülésbe, delíriumba (wc csésze, mozsdókagyló, lavór mint a rosszullét jelképei, de megidézik a fürdőszobát, ami a tisztálkodás, megtisztulás, megújulás helyszíne). S nehezítésül az átjáró néha gátként zárva van (mint lefolyódugó, lavór).

A képsorozat intuitíven épült, nem az itt felsejlő gondolatmenet illusztrálásaként. Ugyanakkor ez egyfajta utólagos, összegző alkotói olvasata, értelmezési játéka a képsorozatnak feltéve önmagamnak a kérdést, mit is jelenthetnek ezek a képek számomra.